„Nem az a kérdés, hogy mennyire vagy tehetséges, a kérdés az, hogy miben vagy tehetséges” – mondta a nyolcvanas években Howard Gardner pszichológia professzor a Harvard egyetemen.
A tudós ezzel a gondolattal járult hozzá ahhoz, ahogy a tanárok és szülők (és maguk a diákok is) a tanulás és tehetség változatos útjaihoz viszonyulni kezdtek. Többszörös intelligencia modellje azt hangsúlyozza ki, hogy egy diák erősségei és preferenciái nem csak arra vannak hatással, hogy mit tanul meg könnyebben, de arra is, hogy ezt a benne lévő tehetséget, megértést és tudást melyik úton tudja demonstrálni legjobban, legtermészetesebben.
Ezzel meg is fogalmazhatjuk a tanárok és szülők egyik legfontosabb feladatát a tehetséggondozásban:
- elősegíteni és támogatni azt a környezetet, ahol a diákok saját preferenciáiknak megfelelően sajátíthassák el a tudást és készségeket;
- valamit segíteni őket megtalálni azt a legjobb utat (következő iskolát, szakterületet, foglalkozást, munkakört vagy akár céget), ahol tehetségüket kibontakoztathatják.
Miért fontos ez?
Először is azért, mert ha valaki tehetséges valamiben (legyen az zene, tudományok vagy jól kijönni másokkal), de a tanulási környezet (amibe az otthoni környezet is beleértendő) ezt vagy nem veszi észre vagy nem támogatja, a tehetség lassabban, nehezebben tud csak kibontakozni.
Másodszor azért, mert ha olyan irányba „fejlesztjük” a diákot, ami számára kevésbé természetes, nem annyira szereti, vagy megfelelési vágyból választja, kevesebb örömöt élhet át a tevékenység során.
Harmadszor az út fontosságát emelem még ki. Ez alatt azt értem, hogy miközben a tehetséget támogatjuk, hajlamosak lehetünk megfeledkezni a most jelentőségéről. Szemünk előtt lebeghet egy idealizált jövő, ami hajt, irányít és diktál. A célok és a teljesítmények fontosak, de a személyiség autonómiájának megőrzésénél nem lehet fontosabb. Ez az összhang megélését jelenti a gyakorlatban a belső vágyak és a külső tevékenységek között.
„Azért tanulok biológiát, mert orvosira akarok menni.”
„Azért akarok orvosira menni, mert vonz a gyógyítás, mások segítése.”
Ezek harmonikus gondolatok.
„Azért megyek orvosira, mert a szüleim azt akarják.”
„Ha választhatnék, a műegyetemre mennék.”
Ezek kevésbé harmonikusak. És lehet, hogy meg sem fogalmazódnak, ki sem mondódnak.
Ezen az úton azt is érdemes megfontolni, hogy mennyire engedünk teret a változásnak, változtathatóságnak. A folytonos döntések sorozatában, teljesítmények szállításában és a jövőre való fókuszálásban a belső iránytű megvizsgálása háttérbe szorulhat.
Érdemes feltenni a kérdést: jó felé haladunk-e? Ez az, amit akarok? Hogy érezzük magunkat miközben haladunk? A tehetségek támogatásában és bátorításában ez az önvizsgálat fontos momentum – mind intézményi, mind szülői oldalról. A tanárok és a szülők azon felül, hogy megfigyeléseikre és intuíciójukra hallgatnak, nyílt, kétirányú kommunikációval tudják legjobban kiépíteni a harmonikus fejlődés útját.
Befejezésül adok három olyan útjelzőt, amelyek köré szerveződhet a tehetségek fejlesztése, legyen szó általános iskolai vagy középiskolai programokról.
- Az első terület a támogatásnak arra a területére koncentrál, ami segít az egészséges, hatékony személyiségek formálásában.
- A második terület az autonóm, független tanulási készségek kialakításában nyújt támogatást.
- Végül a harmadik terület a kreatív, probléma-megoldási készségekre helyezi a hangsúlyt. Egy jól megtervezett, kialakított és bevezetett tehetséggondozó program mindhárom területen hozzájárul a tanulók fejlődéséhez.
Polyánki Balázs
pszichológus